Versek

 Víz zuhog

Víz zuhog, cseppje koppan,
kopog, kopog vastetőkön.
Víz zuhog, szárnya lobban,
vígan lohol a bús mezőkön.

Víz zuhog, hangja villám,
gyújtja-gyújtja horizontot.
Víz zuhog, lenéz énrám,
eső fűz most a hajba rojtot.

Víz zuhog, lába csengő,
tapos-tapos a szívemben.
Víz zuhog, egyre zeng ő,
csattog pillák alatt a szemben.

Víz zuhog, szeme te vagy,
téped-téped józanságom.
Víz zuhog, nyálkás anyag,
ül a bőrön, mint varjú ágon.

Víz zuhog, nosztalgia,
vissza-visszaréved fejem.
Víz zuhog, gonosz szikra,
zuhogj csak! addig nem felejtem.

Négy nap csak az elmúlás

I.
hűs
napra
születtem
kilökted testem
és levegőért kapkodok
gyöngén nézz rám didergek aprón meztelen én
és lélegzet táncol ködből a számon halkan
egyedül mélybe elmerül
majd a felszínre
torkomból
billen
szét

II.
zaj
folyik
a fülbe
égbe emelve
a kopár fejet és csoda
etet belém süt a nap sugara harap szét
és nem látok többet eget vagy földet a lét
homályos folttá olvadoz
bámullak bután
míg az ég
alá
érsz

III.
hold
fénye
világít
fekete zenit
ragyogó ólom remeg a
hajon egy vonat suhan kattog finom eren
fémkerekeken át át az éjszakán üres
csend követi a kereket
nem suhog a fű
nem suhog
az űr
sem

IV.
csend
koppan
a kövön
atom búg csörög
egy árva sóhaj elhulló
visszhangja remeg néma hangszerek rég
csendszimfóniának álltak szolgának és nincs
más nincs más hallgatnak a fák
hallgat a virág
hallgat a
világ
nézd!

5

Bináris moraj csitít

A vasvilág frekvenciaszögei
éjjelt kalapálnak a nappalba,
számhalmazokból koszorút fonva
a horizont láthatatlan körein.
Kiégett biztosítékká vedlem
töltésekben csendben zúgó testem.


Szimulált világ

Ébenszárnyú, acélajkú éjszaka
mesél, dalokat kattog. Kábító,
ismeretlen hangú száján a szó
út a semmin. Képzelt világé a ma;
lázálmas gyötrelem a tegnapé:
szabadnak érzem magam újra én.


Statikus valóság

Ólomhéjak mögül, bágyadt pupilla
résein szűrődik az idegen,
pillanatyni csodaföld hidegen.
Részecskéket fésül pár sötét pilla:
építenek atomokból sejtet,
sejtekből szervet, szervekből testet.


Molekulanász

Vákuumcsendben csengnek: harangnyelv a tánc,
faltól testnek ütköző szerelem
reagáns kapcsolat a semmiben.
Szakad, átszervez, kötöz atomi lánc,
és egy apró, fatális hibából
lét születik a molekulából.


Mechanikus

Érzem dobogó motor-szívem. Zajong!
Anyag süvít tűhegy alagutak
alatt, és receptoraimba futnak
az erők. Szememben értelem ragyog,
mesterséges. De ha mesterséges,
mi a neve gyártó mesterének?

Hiányvers 3

Dobban-robban, halkan sercen...
Hol? Itt benn szakad szét az űr,
ragálykorbács veri lelkem.
A hiány ezerbe a tűt
kegyetlen töri.

Perc lobban a sajgó percre;
ezer mérföld messze láncol,
csontom sajdul hangos reccsbe,
kőbárka a súlyos távol:
lassan eltünik...

Ködbe vész az ócska kámfor,
fecske-emlék tépett szárnnyal
kapaszkodik, légy most bárhol.
Szépen-üdén, üszkös ágyban
feketébe hullsz.

Tollak között papírokon
bevésve áll a fájdalom,
minden égő, árva sorom
szegett fejjel és hallgatón
majd mind elcsitul...

Elfolyó időn sikló hang
még hevíti fémes szívem.
Kalapács zuhan, és harang
jajdul bele lelkem itt benn,
idebenn mélyen.

Jössz és mész és maradsz bennem:
billog bőrömön bíborba
ballag, billen körülöttem
a világ előre, hátra,
kinn is, elmémben...

A szavam számról szublimál,
és szárnyain száll messze
malmok, seregnyi tulipán
fölött, ég alatt füledbe:
csak jönnél erre!...

Kopogtatnak, ajtót nyitok 

Keserű cseppek,
ajkam vékony vonalba kúszik.
-Szervusz Csalódás! Rég jártál itt,
hogy húrom pengesd.
Nem hívtalak, törted ajtóit
hetyke kedvemnek.

Én nem hívtalak,
Te jöttél hívatlan. Légy vendég...
légy vendég, maradj, míg nem elég:
míg a szív darab
szívesen látlak, míg szívem ég
és míg egy marad.

Zúgnak az órák,
fátylas arcomba marsz, mint egy vad.
Fájó hangomba ittad magad,
gubbasztó harkály
ülsz feketítve az ágakat
szív koronáján.

Csuklott fejemen
ékszer, opálnyaklánc hangulat,
"mi-lenne-ha?" mesét tartogatsz
fújva szüntelen
hiú- vágy és álomdalokat.
Szurony vagy nekem.

Talán szeretlek...
talán, azt hiszem, hiányoztál...
hiányodban nem tudom, hogy fáj.
Tépd szét eremet!
Minek öröm? minek boldogság?
Mutass életet!...
Mutass életet, drága Csalódás!

 Hála-óda

Te csillámló redő!
     kátrányos lélek-tengerem hullámtalan
     vérvízén széteső;
Te ezüstös holdfény!
     mélyopál éjjel-szememben az üresben
     máglyatűz az estén;
Te konstelláció!
     elhulló elme-univerzum égboljtán
     örök ragyogó;
Te aranyszál ecset!
     ködfelhős tájkép-testem romerdeibe
     színnek emlékezet;
Te foltozó fémtű!
     százlyukú vászon-húsom egybeformázó
     tisztítótűz fényű;
Te mélykongó harang!
     gótikus templom-szívem csarnokaiba
     mennydalt pumpáló hang,

köszönöm

Intermezzo 

Torz ritmus az életé.
Két zongoraütés közé
cselló húrja szakadás,
és kezdődik a crescendo.

Körtáncot jár
a kottafej:
haláltánc.

A világ
da capo a coda...
indul minden újra.
Dallam vagyok, melódia;
bőgőhang-allegória.
És a fekete metronóm
maga elé üti takkját,
harmóniát kattogó,
de máris disszonánc.

Fuvola szellő-szárnyán,
magányosan szállván
mollba takarózik,
könnybe szakadozik.

Gyászos beszéd...

elefántcsont hangon
siratja,
siratja
mollba belefúlva:
nem zenghet,
nem zenghet
már mosolygós dúrba.

---

ti. a karmester úr igen melankólikus
 

Villámhárítók 

Elillanó,
szertefoszló
záporfelhő az élet,
villámhárítókként
magasodnak benne
ostrom alá vetve
azt az emberek.
És a boldogság
egy villámcsapás
végig a testen,
az érzékeken.
Egy töltésív
melybe a szív
hevesen,
hangosan,
rémesen
megremeg.
...Hétmilliárd földbe vert
acéloszlop...
villámlik-e eleget,
hogy mind boldog,
hogy mind boldog
legyen a sok-sok
óriási fémkaró?
a sok villámhárító?
 

Utazásaim
óramű

 Usque usque usque

Feldobog
a gépszív sejtelmes fémzúgásban
kattog a potenciál
és rettenetes szikrák
gyúlnak az ébenvas-
börtönben
robban ezerfelé
az anyag és dühöngve
száguldja át a porcelántüdőt
vakon villan álmos szeme
keresztülvágtat a tünedezőn
az iszonyú fogaskerek közt
és gurul-suhan-száguld-repül
messze
messze
messze
remegő vasházban
amorf szolgák vagyunk;
a gyeplő a kezemben
vagy kezem a gyeplőben
vadon ékelődök a
szemfényvesztésben
szerelmes, csalfa erők
rángatnak: marionetté vedlek
zuhatagba révülök
élek vagy sem
a határ
a határ tart vissza
alagútszűk horizont
feszes iramot diktál
elveszve szaladok
az ismeretlenben
kóvályogva
szemembe fényszilánkok
pattogzanak
retinám ostrom alatt
szenved zilált tűzesőben
merre?
cél nélkül
fék nélkül
-el
sercenő kilométerek közt
-el
szótlan engedve
-el
el kéne rohanni
messze
messze
messze
*
messze a világtól
messze a haláltól
messze az embertől
mókuskerék-búgástól
messze a fényektől
el a sötétből
messzebb a messzitől
az ijesztő élettől
keresztül csillagon
át a vak zajon
megszakadni az iramban
elvágyódok nyugtalan
álmodni; álmodni kéne már
-befesteni a szürke szenvedést
-feledni monoton forgószelét
-finomra hangolni az óraművet és: