Versek

A halál
színdarab négy felvonásban

1.
rácsok mögött a pestisfeketében
régen száműzve pihen az idéa
az óra zúgja takját serényen
elpusztult vagy haldokló az ki néma

2.
húskoporsóban serken a nulla
és apadatlan ömlik faltól-falig
tétován karom az ölbe hullva
ülök és nézem az időt míg mászik

3.
és apokalüpszis-ágyú dörren
és magába omlik a látszat az árny
és az anyag miből poréletem
kölcsönvétetett oly hirtelen elszáll

4.
aztán béke Szent Béke hajnal jön
a fürge építőkockák instabil
harmóniájában fals-örökkön
Semmi a Minden; Omnia est Nihil

Ambivalens

Egy félszeg pillantás ágyat vet
örökmozgó szívben bent.
Ködös füstje fújja a fejem,
és dobog-remeg lelkem.

Rohanó nyílvessző ront reám,
szívem partján majd megáll,
ahogy utoljára egy profán
pillantást a szem bezár.

Egy finom mozdulat hátamon,
mint függöny az ablakon
takargat, simogat és nyugtom
nem szakítja fájdalom.

Jeges tőr cikázik lapockám
görcsökbe robbant húsán.
És rekken a szó a fehér szán,
leborul az éjjel rám.

Egy édes csók ajkamra hullik.
Gyümölcs csattan, halkul. Csitt...
és csitít egyre, és csendre int,
ahogy őrzöm kezeit.

Mérges cseppek száraz ajkamra,
szakadatlan szakadva
omolnak, és két karba zárva
nyugszom, bárcsak ne fájna.

Daltöredék

...ha távozunk
lesz ami kíséri utunk
egyáltalán lesz mit érezzünk
ha jő a vég
csak úgy abbamarad a lét
vagy börtönbe zárva rettegünk
a mélybe mint szellemlények
a békéért alámerülünk...

 Haikuk

1.
Nézz a fejembe!
Hogy úr légy a káoszon
meglásd, nem lehet.

2.
Lelkem könyv, de zárt,
hiába kutatom, nem
találom kulcsát.

3.
Szemfedőben, mint
halálra ítélt foglyok
bandukolunk mind. 

4.
Az idő mozgás,
és nem fordul már meg, nem,
hiába is vársz.

5.
Bomlik a portest.
És visszafogad az ős
természet mindent.

6.
Szürke minden tárgy
sötétben. Virágot vet,
ha jön a fényláng.

7.
Szürke mindenki
az életben. Virágzik,
ha nincs életben.

8.
Kialszik a nap,
elfekszik az ember. Majd
felkel, ha virrad.

9.
Kialszik a nap,
a villany felcsillan. Majd
fekszünk, ha virrad.

Kommosz

Ó, Lakézisz, miért csuktad be a kopott,
öreg enciklopédiát? Hiszen a fele hátra.
Te ennek ellenére mégis abbahagyod,
hogy Múzsák kebléről zenét lopva
Dionüszosz-napon táncot járj
Thanatósszal? Minden hátramaradt
lapját befejezetlenül adod át
az Elízium örök könyvtárának vagy
a szép Kérekkel küldeted a Léthé
és a Sztüx partjára, hogy vesszen,
és Mánész se juttassa eszünkbe többé,
milyen volt még ereje teljében?

Ó, te megfáradt szív, mondd, miért?
Miért hagyod cserben a gazdád most?
Miért nem táplálod tovább testét
a magányos utazónak? Tőrbe csalod?
Aljas módon pusztítod saját magad,
hogy váratlan pillanatban még
ezer másik lélekbe lődd ki nyilad,
nem hagysz neki több boldog estét...
Hát itt fekszik megkopott, öreg arccal,
ki többet tudott, mint bármely kódex.
Még egyszer beszélhetnék öregapámmal,
tudatnám vele, hogy egyszer minden jó lesz...

 Repose en paix

Éjfél.
Vidáman durran a pezsgő
a tengerparton,
és cél
nélkül robogunk az időn,
újévhajnalon.

Éles
arcunkon gondtalan a ránc,
de mozdulatlan,
fémes
lábunkon hontalan a tánc,
mint ki zuhanva

kemény,
sodró forgású padlón vár
egy segédkezet.
És ég
szeme, vércseppet hullatván
sír: ,,Segítsetek!"

 Búcsú

...és a kulcsot elforgatom
bordáim közt kattanásig,
hogy főnixmadár szívem ne zúgjon,
amint izzón parázslik.
És szemem kristály-üvegén
tükröződsz vissza, el-elillansz.
Fogadnám karod hús-börtönét,
de hol van, hol van, hol van az?
Minden dobbanás egyre messzebb
és messzebb vet a szörnyű gépmadár
kettős turbina-üvöltésében.
Fölöttem űr, alattam a határ,
és én repülök.

De égő szemeim üstökössé gyújtják
bűnös testem vonalát,
és a világból kiszakadok,
és lehullok a vatta-ég alá,
egy szilaj tűzből gömbbé varrt fénylény...
és én zuhanok.

Hamvából szívem újra gyullad,
és minden dobogás egy robbanás,
ahogy feléd hajtom hullócsillagod
megint szárnyal a főnixmadár
mellkasom rácsaiból ki-kiszakadva,
és én elégek.

...és elégett testem porával bevonom
ezt az undok, féreg földet,
hogy végre végleg belefulladjon,
többé ne válasszon el minket.

 P. F. emlékére

Kecses vadsággal, egyedül táncoltál
e fekete-fehér csontok tengerén.
Színpadoddá tetted a zongorát,
hanyagul facsartál a fülbe szent zenét.
A háromlábú koporsón megtört
utaztál a harmónia- és disszonancia erdőn,
szolgáddá tetted a dallam szövegét,
a hangnemét, a ritmusét, az ütemét.

Két megkopott színből ezret karcoltál,
hogy dobogjon, húsába szívemnek,
messzi országokból citrusfa lombját,
déli sós levegőt, tengeri szeleket.
Lelked volt a vonó, hegedűd a fekete
megfékezhetetlen, szörnyű szörnyeteg.
Civilizációk épültek és dőltek halomba,
dalaid dúr és molljaiban hajlongva.

Békből és keresztekből faragtál
óriást, hogy éneket búgjon nekünk,
fényesebben csillogót a márványnál,
majd millió porrá hullott előttünk.
Húrokra és billentyűkre mesét írtál,
szonettet, himnuszt, balladát, elégiát.
Kezed alatt lángoló istenként szólt
a zongora... Szólt. Szólt, hisz halott!

Tegnap este pengékbe fulladt a művészet,
a csillagokba ívelt, de vért talált...
Ó, ti! Ti kegyetlen ujjak! eltemettétek...
Miért, miért, miért? Mi ért halált?
Orrom lázban lábam nézi tenyerem
remegő fátylán át, lelkem testemben
szélviharként dúl. A düh! És remegek,
teljes testemben remegek...

Ki csoda volt éltében,
nyugodjék örök, édes-álom
békében.

 Jégszilánkok

Utazásaim
vonat

Házak sziluettjei folynak el mellettem
az üveg nedves-poros hártyáján keresztül.
A semmi felé rohan expresszem,
és míg testem köré csavarodik a fülke,
ólomfejem villamos útján
káoszgörbén fut a gondolat.
Az életem, mint színes téglák
vetül ki a széktámla síkján...
"Maglód."
...Szikrázó zajok sercegnek. Agyam
csiklandozzák: bizsereg, viszket,
szétszakad, felrobban, SZÉTSZAGGAT!
és a retinámba édes, ízes színek táncolnak...
"Maglód."
...csillámló zöld: a régi, ódon,
penészes, tegnapelőtt-szagú felvétel,
a homályban elveszve, mint fantom,
mint ködös, csipkésszélű árnyalak már...
"Maglód."
...Suttogó kék, víz és latin ég színe,
a leheletnyi pillanaté, ami hol velem,
hol nélkülem lágy esésű bársonyzenére
elillanó táncot jár...
"Maglód."
...Sárga. Zöld lesz, ha a palettán
kékben hempereg az okkult, páracsókú,
titokzatos, napfényszínű talán,
de még megfejthetetlen, halvány lángban ég...
"Maglód."
...És én a három színt, a három festéket
egy oszlopba, egymás nyakára
pakolom, mint munkás a gyárban, kézzel,
és ezt a tornyot munkagépként egy vonallá összenyomom.
Egy fekete vonallá, fekete, mint az ég,
ennyi vagyok, ennyi a lét.
Idő nincs, nem létezik, se tér,
egyszerre mindenhol, mindenkor,
egyszerre lezajló és létező
kivetülése az álló folyamatnak,
az élet merőleges az időn.
Láttam...
"Maglód."
...láttam azt, ami láthatatlan,
éreztem, saját karomban
tartottam, mint holmi játékszert:
a lényeget.
Idő nincs, egy periódus csak,
amivel a régit keretbe foglaljuk,
de ha nem hagynánk lábnyomot a porban,
honnan lenne biztos, hogy haladunk?...
"Maglód."
...Elrepül minden, nem áll többet kapcsolatban
a mechanikus robot-test az aggyal...
"Maglód."
...Robog, dobog, szétrobban a szív...
"Maglód."
...az agyam elektrosztatikus pályáin...
"Maglód."
...száguld és suhan a gondolat és én...
"Maglód."
...mindent...
"Maglód."
...az egészet...
"Maglód."
...az utat...
"Maglód."
...értem!

...utazunk. Téren és időn kívül,
házak sziluettjei folynak el
az üveg nedves-poros hártyáján keresztül.
A semmi felé tartok, mert csak a semmi biztos...
"Ecser."