Versek

Andalgó

A világ újra idegen.
És gyáván nézem, hidegen,
hogyan olvad testén az estém

szép lassan elégve.

A világ újra idegen,
és ismerős az idebenn.
Hallgatom hol dalol a hold alól

a tegnap mocskos emléke.

Mindent újra ismerek,
újra dongnak a visszerek.
Elkopott kvarcórán karcolnám

az ellopott perceket.

Mindent újra ismerek,
és ha már előre nem merek,
hát hátrafelé, nem lábam elé

félve tekintgetek.

A világ újra idegen,
eső szánt a vizeken...
És szivárványa, a szív ármánya:

szikrát kopog a szemüregen,
szikrát kopog a szemüvegen.

Sziklán kopog. A szent hegyeken.

Menuet
(pour cloche de main, piano et flûte traversière)

Adagio
piano pianissimo

Csak a semmi csenget már.
Abüssz-kosár
harangjain játékosan
zenél a kongás.

Űrbe zeng felhő-vatta:
légzongora.
Áttetsző billentyűin
nem legato senki arca.

Fuvola száján vákuum retteg.
Csendrengeteg
zaklatja hiányosra húrozott
sejtfonat testemet.

A vezényszó:
csak az emlékezet.
A tiéd,
a miénk.

Kelts fel!

Vasból hajtott szárnyakként
nehezedik rám az éj.
Átkarol, magába zár;
őt takargatják
sugárkoszorúk: a szép holdfény.

És mikor nincs az estén
a kövér holdfény,
vacog szárnyból fonott burkom,
veszett sikolyát hallom,
hogy dalol vele együtt enyém.

Mellkasomra telepszik,
testem hőjén melegszik.
Libabőr-folyó a háton,
félelembuborék, rémálom.
Csak remegek fátylában reggelig.

kelts fel!

Libbenő

Kristály-ajkam lassú csókra hajlik
a hűs, vihar szagú, gépzajos estében.
Vákuum ropog dagadt ereimbe,
hangod visszhangja üt a fülbe zenéket.

Már-már tompán úszik pupillám
az elfeledett fehér lyuk közepén,
hályog komor fátyla a sárgás köd,
ébenrostély hajam alól kereslek én.

Szellemképek, hormon-vázak sasszéja
zúg, gyötör, kőbe szorítja marok szívem,
halkan pattog még az esti máglya,
aranykoronád még csillámlik a vízen,

de vállad, párnám oly messze libben...

Nosztalgia

Tüdőmbe horgolt illatok,
agyba égett negatív-fotók,
a szembe vakfoltos tegnapok,
fülbe echók, karon csiklandozók,
tompa érzések táncolnak.
Halk szavak arcomba karcolnak
domború-, homorú íveket,
boldog-szomorú könnyeket,
hogy nincs már tegnap,
mert nincs már tegnap.

Országúti baleset
(hazatérés)

Rubint pulzusíven masíroznak
topogó dobok és
püfölt basszusvonalak.
Az út szélén kettészakadt
holdfényben zenét pirkad
a szivárványba bomló
nyári reggel.
Fehér vonalak zakatolnak,
fél szemmel
hunyorogsz már,
vígan táncol a hajnal,
beléd mar dupla karral,
és pilla-párnák közé hajít:
,,Hunyd le bátran, csak egy kicsit!"

-kristály koppan csont csörren
hullócsillag fehér pora leszel
négy kerék közt a biztonsági-öv-csöndben-

Harkálydal a nyár...

Ellibben...
Halkan csermely lobbant
fémszikrát tükrében.

Acélban ragyogó
felszíne ezer ajkán a szó,
és csillámerdők karjain
ül gondolatom. Karmazsin
szellők fésűje fésülje
hajam alá a foszlányos várost.
Vánkos fejemnek a nyugati nap,
táncolni festi a sok kátrány-árnyat.

Harkálydal a nyár...
Benne sárgán a rengeteg ház izzad,
Holnapra ma, tegnapra holnap virrad.

Ellibben...
És tovább csorgunk a folyóvízen.

Materialista-kétely

lehelet lelkem zsineg-ideg
szőtte szőttesében
vagyok zárva forgó kémiai
talányrendszer

kurta kérdőjelek vesző válaszok
tűnő tüneménye
hangolja pendülő húrom feszesre
százegyszer

szervek erek sejtelmes sejtek
spontán spirálja
teremtő természet zaklató
rejtvénye

antropogén atomok összebújt összege
mozgó masszába
omlott végtelen erő nyílj meg
ezt kérem

Az eső

Szivárvány bordákon szaladó gépezet,
eső alatt nézek széttörő képeket.
Eső alatt cseppbe zárva,
szakadó ég - meg nem állva.

Verandaköveken vidáman kopognak,
felhőkönnyek zúgnak a földre pokrócnak.
Felhőkönnyek hullnak egyre
itt és ott és messze-messze.

Vízharmat-szőnyegen vacogva ragyogó
szikrát mesél a nap, a hold és száz bolygó.
Szikrát mesél, elillanót,
párát dalol, megnyugtatót.

A hintaágyon 

Vas recsegése szög a kalapácsnak,
fejemben fémharkály kalapálgat.
Mint csermely csobog egyre-egyre messzebb,
mint puska pattog egyre-egyre beljebb.

Vas ropogása kovácskéz az üllőn,
kerékbetört szörnyeteg a küllőn.
Mint sikoly süvölt egyre-egyre messzebb,
mint halál hízelg egyre-egyre beljebb.

Vas robajlása csizma a kengyelen,
pokolgép, mint szétfeszít kegyetlen.
Mint zászló zihál egyre-egyre messzebb,
mint késhegy karmol egyre-egyre beljebb.

~

Vas remegése vonó a dobhártyán,
ingaóra-féle szép hullámzás.
Mint darázs dünnyög egyre-egyre messzebb,
mint zongora zúg egyre-egyre beljebb.