Versek

Búcsú

Mélyen vagy már más világban.
Fejed vállamon, bágyadtan.
De aludj csak, én őrizlek,
Te aludj csak, megvédelek.

Nem nézel többé szemembe,
Hisz szemeid már behintve
Halál-álom hűs porával.
Én itt maradok, vigyázva.

Nem fáj semmi annyira,
Mikor a lélek finomra szőtt szárnyán útra kel.
Nem fáj semmi annyira,
Mikor a test mozdulatlan, lélek nélkül hever-

Szemed rég elfedi fátyol.
Már nem szomjazol, nem fázol,
Már nem rezzensz, ha reccsen ág,
Halk szuszogásod nem szól már.

Még kezeim közt tartalak.
Még itt pihensz karom alatt.
Nem indulhatsz el nélkülem,
De utad nem kísérhetem.

Nem fáj semmi annyira,
Mikor a lélek finomra szőtt szárnyán útra kel.
Nem fáj semmi annyira,
Mikor a test mozdulatlan, lélek nélkül hever-

Arcom csupa kosz és ború,
Megküzdetett e háború...
De elhagytál...
De elmúltál...
Hogy világítson csonka gyertyám,
Ha láng nem ég már hitvány szálán?

Hol vagy?

Hol vagy?
Tán a Hold korongja mögé bújtál,
Vagy a vízesés fehér habjába?
Ne fuss kérlek, ne rejtőzködj most már!
Hol vagy?

Hol vagy?
Tán a friss fűszál nyújt menedéket,
Vagy a gyapjú-felhő fehér szárnya?
Fedd fel merre vitt utad, kérlek!
Hol vagy?

Hol vagy?
Kacér esőcsepp tükrében élsz,
Vagy tulipán szirmai takarnak?
Angyalhajad messzeségben elvész.
Hol vagy?

Itt...

Itt vagy!
Minden mozdulatban, gondolatban,
Minden érintésben, mozzanatban,
Mindenben, legyen fent vagy alattam,
Itt vagy!

És mindig is itt leszel, álljék meg idő,
Múljék el perc, folyjon el eső,
Te mindig itt leszel mellettem,
Az elmémben, a szívemben.

Insomnia

Érezted már úgy, hogy mikor lehajtod fejed,
Megváltozik minden, mi addig téged körülvett,
És az árnyék takaróként lepi el környezeted?

Érezted már úgy, hogy mikor nyugovóra térsz,
Nyers őrület kerít hatalmába, s mint gyermek félsz,
Ha édes csended eltöri láthatatlan neszezés?

Érezted már úgy, hogy mikor lehunyod szemed,
A szoba hirtelen életre kel körülötted,
És reccsenő fémkacajjal minden vihogva nyekken?

Érezted már úgy, hogy mikor aludni vagy kész,
Álmos nyugalmad akkor felváltja éberség,
De párnád mégis védőpajzsként húzod szemed elé?

Az éjszaka hideg árnykarmai széttépnek,
És ijesztgetnek ijesztő szekrényajtó-rémek,
És átadod magad az illúzió-félelemnek.

Sikolyt érzel gerinced mentén végigfutni,
És lázas tested nedves félelemszag rezgeti,
Ahogy szellőlidérc borzolja a fákat odakinn.

Menj!

Szép
Esték
Rémképe hívogat
Erdőn
Tisztást
Tűzeső riogat
Elmúltál
Legszebb gyönöröm lenni
Elmúltál
Ki tüzem voltál eddig
!
 

Éj

Besötétül, majd elmúlik éjfél.
Szelíden vonaglik a víz tükrén
A karcsú Hold összetört képe.

Csillagok, mint megannyi szolgáló,
Mint dühödt istenre a halandó
Félő pillantásokkal nézne.

Hunyorognak, egymásra nem néznek.
Párhuzamban mozognak, kimérten,
Mintha tudós írná pályájuk.

A Hold tekintélyt parancsolóan
Ül égi trónusán, pompájában,
Mióta világ a világunk.

De keletről piktor érkezik,
Narancs vegyül este-kékbe meddig
A horizontot föld nyeli el.

És a Nap, a festő, ki egyedül
Az éj uralmával szembeszegül,
A trónra új királyként lép fel.

A szirmok a földre hulltak

...és megindult a nászmenet
Fehér ruhás arát kísér elegáns úr.
Egy emberként az egész sereglet
kísérte végig, habár esik vagy fúj.

Nevetgélő, kis gyerekek
pitypangot fújva üdvözölték a szép párt,
s áldást küldött két embernek
a pap, megadva mit a kettő rég várt.

...és megindult a gyászmenet.
Koporsót kíséri utolsó útjára
egy emberként az egész sereglet:
Az elhunyt a mennyekben talált új házra.

Síró-rívó, kis gyerekek
fekete rózsát szorongatva búcsúztak.
Áment mormolt minden ember,
Ahogy a szirmok lassan földre hulltak.

Szemeid

Szemeidbe alábuknék,
És dacolva száz veszéllyel
Visszatérnék igazgyönggyel,
Majd nyakamba fűzve hordnám.

Szemeidbe alábuknék,
És megtisztítanám szépen,
Ha benne bánatod érzem,
Majd remélném, mosolyogsz rám.

Szemeidbe alábuknék,
Mert elveszni bennük édes,
Élvezettel nyel el végleg,
De nem bánnám, hisz akarom.

Szemeidbe alábuknék,
Szemedben mely falánk, éhes,
Sokan megmerítkeznének
De csak enyém, én birtoklom.

Szemeidbe alábuknék,
És önzőn befagyasztanám,
Szép fényeit elrabolnám,
Majd eltenném, enyém lenne.

Szemeidbe alábuknék,
És benne az Édent látnám,
Tengerkék Édent mely vár rám,
Vissza nem térnék életbe.

Hisz szemed menedék,
Mibe alábuknék,
Miben Én elvesznék,
Hova menekülnék.

Szerelmünk

Mikor az eső felfelé szállt
Kifodrozódva a pocsolyából,
Mikor a fű visszafelé nőtt
Mentsvárat remélve a talajtól,
   Csak Mi haladtunk előre

Mikor a madár fészket bontott,
S a tojás nyelte el a fiókát,
Mikor a lomb fehér télen nőtt
Zöld ruhába öltöztetve a fát,
   Csak Mi haladtunk előre

Mikor a homokszem felpergett
Dühödten ostromolva börtönét,
Amikor Gaya visszafútta
Viharos, vakmerő, vadóc szelét,
   Csak Mi haladtunk előre

És mikor a nagy Föld egyetlen,
Óriás, barna sárgömböccé vált,
És az ős-univerzum végre
Rohanó tágulásában megállt,
   Mi haladtunk előre,
   Mert szerelmünk időtlen.

Fordított szerenád

Sötét szoba sarkán ülök, társam magány
Kifakult kezemben pergamen fektetve
Egy Emaj7-es szomorkásan tölti be a légkört
Lassan csapódott a falnak, földre zuhant, majd eltört

Rázendít az este szomorú koncertre.
Megpengetve húrját önti ki a búját:
Drága Napját sohse látja, fényes Napja messze jár.
Nem láthatja férjeurát, távol van, itt nincsen már.

Szépen, halkan, csendben, megtört keseredten
Egyre csak Őt hívja, egyre csak Őt várja.
Selyemhangon szépen búgó, apró csengettyű az ő szája,
De nem hallgatja édes szavát, dalolhat, de hiába...

Sötét szoba sarkán ülök, társam magány
Leveled olvasom, éj-zenét hallgatom...
És örülök, bár távol jársz, hogy minden tökéletes,
De bús vagyok, mert messze jársz és nem lehetsz itt nekem...

Az esti gyors

Lomhán zakatol az esti gyors
   Drágámhoz sietek,
Pöfékel, gurul a sötétbe
   kit nagyon szeretek.

Most megáll, majd tovább andalog
   Gondolok szeretve
Lassan megy, kívánom sietne
   az édes percekre,

Ütemes lüktetés elringat
   amiket közösen
Fejem koppan hideg ablakon
   éltünk meg, Édesem.

Csendben suhanunk, a táj hallgat
   Ó szent, csodás lélek,
Csak robog, csak robog, csak robog
   Nélküled elveszek!

Vajon odaérek ma este,
Hogy még egyszer újra lássalak?
Vagy talán fejem leejtve
Fülkében aludva találnak?