Versek

Elfogadás

Papírfecni teleírva
Bohókás gyermek-rigmusokkal,
Hímzett kendő telesírva
Bús, fekete panaszokkal.

Egyszer minden jó elmúlik,
Ahogy elmúlik a legrosszabb.
Most üvöltsz és szidsz mindenkit,
De nyugszol, ha dühöd lankad.

Kérded: "Mi vezetett ide?"
Te választ keresel hiába
A múltban keresd, itt nincsen,
Itt már nem találsz válaszra...

Édes fényű gyermeki kor,
Gondtalan öröm, felhőtlen kedv.
Mi változott meg hát akkor?
Nyaradból tél lett hirtelen.

Hangos pirosból kékre vált
Eged, nincs többé nyugtató dal,
Nincs többé szín sem, éj van már
Magába zár e négy fal.

Falad a bú, haragod ég.
Míg le nem bontod, nem jön napod,
Hát feloldozni legyél kész!
Míg le nem dől, sirathatod.
Nyugalomra csak és csak így térsz.

A mezőn

Pásztázó Nap vakítón perzsel
Ég az egész táj
Eljött a vad Nyár
Déli harangszó kábulatból felver

Enyhe szellő nem borzolja ruhám
Halkan csipogva
Hull egy madárka
Árnymenedékért repült most alám

Ránéztem szelíd, magányos lényre
Kérdően néz vissza
Aprócska pára
Látom, mint vágyik vissza az égbe

Mélysötét csőrében gallyat hozott
Fészkéhez vinné
Falát befedné
Apró szemében kételyfény lobog

Nem szól, hallgat, csak csendesen figyel
Én mozdulatlan
Kérdem őt halkan
"Hová tartasz? Merre raktad fészked?"

Csak hallgat, tipeg előre-hátra
Ügyet sem vetve
A kérdésemre
Bámul, mintha kísértetet látna

Félelem önt el ettől hirtelen
És rúgok felé
Nem rezzen belé
"Miért nézel? mit akarsz éntőlem?"

Csipogás, angyalhang, velőtrázó sikoly
Egyszerre gyönyör
Amiként gyötör
Ha szárnya van, miért ül, hisz nem fogoly?

Hisz szegett szárnya csupa sötét folt
Sárga tollakon
Vére piroslón
"Hát így vetett elém sanyarú sors...

Én Nap tüzétől, ha kell megóvlak.
Árnyékom védhet,
Ha Tűz megéget.
Higgy nekem! én épen hazahozlak."

Lehajolok, de elfoszlik ködként
Nincs többé, eltűnt,
Hirtelen megszűnt
Mintha föld nyelte volna el tüstént

Pásztázó Nap most már nem perzsel
Hallgat, bús a táj
-Üdvözlégy magány-
Harangszó sem vetekszik a csenddel

Várok Rád

Én várok Rád,
Örökké
És tovább

Zöld réteken átívelő tekintetem
Jelenléted keresi szüntelen
Háborgó, kusza elmém gondolatai
Hiába idéznek fel előttem...

Szomjam oltsd, kérlek! Melynek neve: Hiányzol.
Keserű kép látni, mint távozol.
Vágyam végzetét hozd el végérvényesen!
Fázó szívem gyújtsd be! Erre vágyom.

Az idő szomorúan andalog, érzi
Szeretne, mégsem tud megfordulni:
"Ne kérj múltat, dicsőítsd a jövőt!
Hisz évek sora áll előtted szeretni."

A Jelen sivár, bús - egyhangú Nélküled
Veled vágyom létezni, csak Veled!
És a napok telnek lomha magányukban
Ha kéred, Tiéd lehet életem!

Én várok Rád,
Örökké
És tovább...

Gyűlöllek Viharom, vigyázlak Gyémántom

Viharként, hangos szeszéllyel robbant az életembe
Száműzni, mit a pusztítás létrehozott,
Elfújni a homályos, halk, hideg, esti felhőket
Ajándékul hozta, mit aztán elragadott.

Dúlj fel! tépj szét! hajszolj az őrületbe!
Szeress! Imádj! repíts a végtelenbe!
Amit a tegnap temettet
A holnap csodája követ

Gyémántként, csiszoltas fénnyel hullottál az ölembe
Most szívem éke lettél, azúr-tűzzel égsz,
Most gondolatom lettél, és én őrizlek szeretve
Két szemed, a zafír-csillagkép megigéz.

Ragyogj! csacsogj! kápráztass el, oh kérlek!
Légy itt velem! Míg elragad a Végzet!
Amit a tegnap temettet
A holnap csodája követ
És a tegnap a mától annyiban tér el
Hogy immár gondolhatok rád... Szeretettel.

Kismadár-dal

Zuhogó esőn tépett madár táncol
Csapkod oda - csapkod ide
Izzik apró szeme túlvilági láztól

Hosszú utat megtett, még hosszabb vár rá
Feje izzik - teste hideg
Siklik erő híján a csonka, tépett szárnyán

Céltalanul röpül, téboly kíséri
Merre halad - hova siet
Indulása okát maga sem érti

Egy tágra nyílt szempár hasít fejébe
Nem az övé - ez a tied!
Repülj! Repülj! Repülj! Bele az éjbe!

-

Tépett szárnyon imbolygunk
Mind, ahányan vagyunk
Tépett szárny a sorsunk
Szellő jön... zuhanunk...

És mosolyogni akkor újra látsz...

Kincsem vagy Te drága, kit óvni lennék kész,
Én egy apró porszem, kit tovafúj szélvész.
Szélvész most a bánat, de hisz Te fúvod azt,
Beárnyalod vele a hervadó tavaszt.

De hogy óvjalak Téged, vihartól, villámtól
Ha esőtáncot tanultál, magától a Haláltól?
Szélvész most a bánat, de épp Te fúvod azt,
Tova fúvod véle e hervadó tavaszt...

Csillagfényem voltál, Te vezettél engem,
Majd magamra hagytál néptelen veremben.
Sötétség a bánat, Te sem világítasz,
Árnyba borúlt most már a virágzó tavasz...


Tűz és fény, mely együtt világít s hevít,
A tisztafehér érzelemből kegyetlenül merít.
Megszűnt most a bánat, Mért nem világítasz?
Már árny se jár be hozzád, ó Dicső Tavasz?...

Leszel Te még egyszer, Kincs és Tűz és Fény,
Hogy kimászhasson verméből a rég elbukott lény.
Újfent játszik együtt Hajnal és Tavasz,
Midőn tulipánmód virágokat bontasz.

És mosolyogni akkor... újra...
látsz...