Szerenád
Szellő szárnyán szaporán szárnyaló,
Halkan hulló, haldokló hódolat
Ostromolja szíved gyémántrácsait,
Míg az éjszakát nem tépi szét pirkadat.
Titkon, tudod teérted tépődök,
Gyönyör gyöngye, gyöngécske gyöngyvirág.
Legyél szívem koporsója, temess el,
És ne engedj feltörni onnan soha már!
Lassan-lassan leáldoz levegőm.
Fehér fényben feketén füstölgök.
De ha nem elég lángom, hát hiába,
Dalolhatok én, csak bánatom lesz örök
Te nem...
Könnycsepp
Haldokló könnycsepp vagyok.
Fehér arcú, hazug könnycsepp,
Pislákoló fényben,
Esti magányodban mindig visszatérek.
Bánatból kovácsolt nedv,
Szenvedés-manifesztáció:
Savam arcod marja,
Torkodat kaparja, tőlem sosincs nyugtod.
Könnycsepp a gyerek arcán,
Ki anyját többé nem látja.
Minden sóhajtásban,
Minden elfojtásban ott kacagok várva.
Csak várom az alkalmat,
Hogy kínodnak adjak jelet:
Hogy mindenki lássa,
Hogy mindenki értse, nem kegyes az élet.
Könnycsepp a világ arcán,
A gyerekén, az anyáén.
Sírjon az egész föld,
Vegyen mindenki a bánatból, mi enyém!
örömkönny szeretnék lenni
Magányom naplója
Fészek vagyok madár nélkül,
Sárból és gallyból tapasztott
Csodája a természetnek.
Leszáll az éj, idő lehűl,
És engem már nem keresnek.
Délceg fa vagyok szú nélkül,
Magasra török, magasra,
Fel a csillagos, kék égbe,
De élősködőm elkerül,
Hibátlanul semmit érek.
Nyári ég a felhő nélkül,
Napom dühös tüze éget
És szárít egyre vadabbul.
Minden ember haragra gyűl,
Ha hozzám felhő nem társul.
Szív vagyok én vérkör nélkül,
Pumpálok, míg erőm bírja,
De nem éltetek társ híján.
A test lassan elkékül,
Egyedül mit sem ér munkám.
Golyó vagyok célpont nélkül,
Vaktában kilőtt, céltalan,
Zilált, züllött és zaklatott.
Téged kereslek veszettül,
Míg nem talállak nincs nyugtom.
Gyertya vagyok lángja nélkül,
Viasz, kanóc és semmi több.
Hőt nem adok, szép sem vagyok...
De elképzelem hogy égünk,
És már többé nem is fázok.
Vírus vagyok gazda nélkül,
Előre leprogramozott,
Monoton, kis utálat-lény.
De ha csöpp éltem elévül,
Nélküled elpusztulok én.
Zene vagyok ritmus nélkül,
Kottából kiszakadt dallam,
Csak rendezetlen hanghullám,
Első vonás a hegedűn,
Félreütés a zongorán.
Fekete vagyok fehér nélkül,
Egyszínű és érdektelen,
Bús koszorú gyászos színe,
Éjfekete, mint sötét bűn,
Mint orvgyilkos hideg szíve.
Világ vagyok lakók nélkül,
Egy kietlen univerzum,
Hol nem létezik idő sem.
Futok a semmin keresztül,
Hogy megtaláljam mindenem.
Élet vagyok halál nélkül,
Értéktelen. Ajándéknak
Nem tekintett soha senki.
Ami véges, az megszépül:
Muszáj az életnek múlni.
Mint zarándok hite nélkül,
Haladok, társam a kétely
És a félelem, semmi más.
Ha egyszer a hit szenderül,
Elvesztem, nincs mellettem társ.
Kábítószerelem
Bőröm alá fecskendezett pillanatnyi vágy,
Eufória-dózis vagy nekem.
Egy mély slukk, ami az égbe ránt.
Nem szabadulok, függő lettem.
Nyakadról lenyalnám boldogságom forrását.
Irányíts, én engedem!
Nem lököm el magamtól szemeid pszichózisát,
Mert hajt a kábítószerelem
Táncold magad a nyálkahártyán át
Egészen meggyötört szívembe,
Zülleszd gyönyörbe kiszáradt szám,
Omolj könnyedén ölembe!
Káros szenvedélyem vagy.
Szerelmes vers
Szakítsunk a pillanatból,
Rejtsük zsebeink mélyére!
Mikor éget a hiányzol,
Csak tegyük egymás kezébe!
Szívjuk be a jelen-szagot,
És soha ne felejtsük el!
Ha dohos napon akarod,
Onnan könnyen idézhesd fel.
Zárd be szemedbe a szemem,
Ha tükör előtt elhaladsz,
Nézz magadra és láss engem,
Ahogy visszanézek halkan!
Emlékezz az öröm-ízre,
Mit első találkozás hoz,
És újra megismételve
A hiánya egyre kínoz!
Gondolj néha rám, ha kellek,
Szívembe fészket béreltél,
Ára csak a szereteted,
És öröklét a fizetség.
Ez
Hogy a Holdat este felhőhad takarja, ez kell nekem
Lenyugvó Nap a felhőt véresre fesse, ez kell nekem
A csillagok ontsák pislákoló fényük, ez kell nekem
És hűvös nyár-elő szél fújja fánkat, ez, ez kell nekem
Hogy a világra sötét éj-lepel hulljon, ez kell nekem
Ne háborgassa lámpafény, se Hold tüze, ez kell nekem
Hallhassam messzi vonatok sikló zaját, ez kell nekem
És hogy lássam közös csillagaink fenn, ez, ez kell nekem
Hogy mélyből jövő, szent szeretettel szeress, az kell nekem
Sirató-dal
Keserves sírás tölti be a lelket
Gyászos ének - sirató dal
Kis család némán ügyel egy test felett
Szomorú haraggal állnak döbbenten
Végleg alszik - nyugalomban
Elpártolt egy másik, méltóbb életbe
Hátrahagyta szeretteit egyedül
Vér a vérből - önnön húsa
De ők nem távoznak, míg a test kihűl
Könny szökik a szembe, kezek szorulnak
Szívek fájón - gyászba zárva
Sírként fia nyugszik reá borulva
-
Időnk sosem kegyes
Csepp életünk véges
Őrizzük hát azt meg
Mi szeretetteljes!
Pensées
Félhomály
És nedves illat lebeg a szobában
Körbe-körbe
A párkány
Felszínén a szürkület halkan koppan
Összetörve
Szélfúvás
Lengeti a függöny lógó zsinórját
Elő s hátra
Elmúlás
Mélabús, csituló, zengő elmúlás
Test nyugvása
Óramű
Megfeszített idege egyre remeg
Epedve vár
Még eltűr
Összecsapó órákat és perceket
Nincs már, nincs már
Holt-zsoltárt
Zúg a harangjáték messze távolban
Messze messze
Bűn ablakán
Kopogó eső egyre csak zilálja
"Minden veszve"
Fehér fal
Mélyébe apró repedésként futnak
Kacér képek
Enigma
Miként szövődnek egymásba a szálak
Sötét lélek
Szenvedés
Magad nélkül, egyedül nem érsz semmit
Keser mardos
Megvetés
A semmi minden, mi betölt mindenkit
Torkom karcos
Eltűnik
Minden zokszó nélkül, nem zaklat többet
Haldokló vágy
Temetik
Múlt idők lidércét, a kísértetet
Már nem vár ránk
Nem fordul
Megáll és nem mozdul tovább az élet
Befagy minden
Csodás, rút
Vágyak a lefolyó spirálján véget
Lassan érnek
Hova lett
Értelmetlen hajszolásom célpontja?
Hol van? Merre?
Szép szívem
Érc-hús húrjait egyenként szakítja...
Mi értelme?
Félhomály
És nedves illat lebeg a szobában
Körbe-körbe
A párkány
Felszínén a szürkület halkan koppan
Összetörve
Szélfúvás
Lengeti a függöny lógó zsinórját
Elő s hátra
Elmúlás
Mélabús, csituló, zengő elmúlás
Test nyugvása...
Szeretném...
K. Márknak
Szeretném,
Hogy lábaid égető fekély szakítsa ki helyéről,
S undorító fejed roppanjon össze ürességtől.
Szeretném, hogy halálod lassú, kínkeserves legyen!
Azt várom,
Mikor kezeim közül menekvésed nem lesz többé,
És az eleven húsról letéphetem szikkadt bőrét.
Azt várom, hogy sunyi szemeid kikaparhassam én!
Remélem,
Hogy karjaid leszáradjanak lomhán elsorvadva,
S szerencsétlen tested beleremegjen fájdalmadba.
Remélem, látlak majd, mikor előttem összeesel!
És ha idő előtt elvisz tékozló rongy-életed,
A pokolban örök, időtlen büntetésed leszek,
És szüntelen ütemeket ütnék féreg-arcodon,
Míg bőröd alá karmaimmal karcolnám: "SZÁNALOM".
Puszta-város
Acélba hajló, selyem-kék égbolt,
Alulról narancsfény labdák festik,
Budai hegyek pepita homálya,
Hűvös nyári este minden nyugodt.
Hallgat a világ, a csend is halott,
Néha egy távoli zaj pengeti
Lomha, hangból faragott bőgőjét,
Hűvös nyári este minden nyugodt.
Horgas fények fűtik a kék betont,
És amilyen népes e városrész,
Most még pusztánál is elhagyatottabb.
Hűvös nyári este minden nyugodt.
Délceg fenyők, mik szél-ostromot
Sokszor vívtak, ma este pihennek,
Felhő sem ont magából zivatart,
Hűvös nyári este minden nyugodt.
Nem mozog már ember. Se itt, se ott.
A cigaretta parázs fáklyaként
Üzen hadat a szép sötétségnek,
Hűvös nyári este minden nyugodt.
Az aszfalt pár órája még forrott,
Ellenállva Nap izzó hevének,
De a Holddal szövetséget kötött.
Hűvös nyári este minden nyugodt.
Csak az ég csillámlik pár csillagot
Magára hintve, habfelhő-sálat
Horizont nyaka köré tekerve.
Hűvös nyári este minden nyugodt.
Már az utolsó fény is elbomlott,
Mint elnyűtt, fonott, kopott szőnyeg...
Fejem kedvesem mellé helyezem,
Hűvös nyári este lelkem nyugodt.
