LXXVI

Pendura 2015.08.12. 11:54

Adieu!

Melletted és mégis távol egymástól.
Lassan hömpölygő, lusta szőttes
Közénk húzódik mérgezett bőre:
Az unalom torkunkon tesped, fojtogat.

Távol tőled vagyok fogoly kínzó börtönben.
Tüskék között őröl, bénít, darabokra cincál,
Szemem kifolyik, elmém zakatol, testem zihál.
Síri csendben kínoz a hiány.

Közel hozzád szárnyam kiszakad
A bú satnya kérge alól, és felhők fölött
Vidáman szárnyalok. Csillagok között
Csillagokból puszta kézzel gyúrok gyémántot.

De most tarkóink nézik egymást.
Mint kisded szuszogsz rendezetlen,
Hogy gördülnek órán percek fegyelmezetten.
És fogszorítva a lepedőt karmolom.

A búzát őrlik már a malomban,
Az éjszakák egyre rövidebbek.
Alagúton majd keresztülcipelnek,
Víz alá nehéz ballaszt ránt: az üresség.

Szívemből pedig virág bomlik,
Millió szirmáról csöpög a múlt.
Ha e gyönyörű eső már mind lehullt,
Szivárvány echózza a régi szavakat.

Penészes test, foszló rongyhalom
Válik belőlünk egyszer. Férgek
Rágják majd a csontunk, leszünk nekik étek.
És porrá darálnak az évezredek.

De én ott is őrzöm tovább emléked.
Hangod lágy zenéje, mint gitár húrja
Peng és bong újra meg újra.
Hajad aranya lesz korona volt életem egén.

Szólj hozzá!

LXXV.

Pendura 2012.11.25. 20:11

Utazásaim
parázs

Dekonstruált obstrukciók
absztrakt hangon nyöszörögnek.

Darabokra szakadt
a pillanat az öröknek:
csoszog csak a másodperc,
fújja szél fülünkbe.
Rárobban a bal kamra
minden egyes ütemre.
Adászajban fütyülnek a
pillanat lenyomat árnyai,
levegőt ha szánkba
lobbantanak felhőnek ősszájai.

Szememmel nyelem a
kimeredt világot,
hámszöveten, membránon vibrálok.

Szólj hozzá!

LXXIV.

Pendura 2012.11.25. 20:06

Utazásaim
gólem

Egy gólem vagyok.
A mikrobiológia tökéletes térképe.

Koponyám alól,
a parancs-ól
dagonyájában taposnak gondolatok
fogaskerekeket
a véresre hímzett
állkapcsok, karok,
lábak erdejébe.

Köldökömből sugarak szakadnak
ezerfelé. Csapódnak falaknak,
és csak csillog gonoszan
előttem. A valóság pattan
a retinaernyőn,
benne kacag
idegerdőm.

Szólj hozzá!

LXXIII.

Pendura 2012.11.19. 19:35

A költő

Papírra grafitból magokat
elvetek,
a semmiben a mindeneken
merengek,
ok nélkül és cél nélkül mindent
szenvedek,
csak gondolatom vesztésétől
rettegek,
betűerdőkön egyre csak
elveszek,
zárt ajtóként, kulcs nélkül is
megtetszek,
felhők fölül, pokol alá
leesek,
virradó nappal boldogan
felkelek,
hús pólyájában férgeket
nevelek,
pókháló lombok árnyékán
nevetek,
semmilyen éggel vidáman
szemezek,
szelek hullámán tört karral
evezek,
arcomba rongyokat mélán
temetek,
üres szívvel, képmutatón
szeretek.

Szólj hozzá!

LXXII.

Pendura 2012.11.18. 16:30

H.G. emlékére

Pisszeg, búg harmat, remeg.
Vibrál előttem rengeteg.
Szívem felett kopog kezed,
oszcilloszkópgörbe rezeg.
Tüske kúszik, testen szemek,
hosztilis hantban fekszek.
Virág hajlik, szalsza-szelek
erejének én görnyedek,
szemgolyóba völgyek-hegyek,
perjés bőrök tükrödzenek.

×

Pisszeg, búg harmat, remeg,
földre hullnak hájas cseppek,
üresen réved a tekintet,
benne kiáltó emlékek
buborékházba zárt kötetek
lapjain gyászolva mesélnek.
Kormot fújnak gyertyavégek,
pislákolón mind elégtek.
Pislákolón mind elégtek,
magukkal vittek téged.

Szólj hozzá!

LXXI.

Pendura 2012.10.31. 01:09

Őszi égbolt

Fél szemmel hunyorogva nézem
ezt az elvonuló narancs vattacsomót.
Alattam málló csonttá fagyott
gonoszan bűzlő éden.
Felhőt böfögök a harmatbörtönre.
Didergő csontjaim koccannak
az őszutó
megalkuvó
sikolyában.

A falaknak börtönlakó vagyok csak.
Idebenn fogoly,
odakinn szolga
görnyedek
a tétova fényeknek.
Nincs már hova vigyenek.

Jégtüskés vér kúszik
fejemből a lábfejig,
és ujjaim a tehetetlenség
mulya szörnyei mind-mind szétszedik.
Az ablak előtt hetek óta
szunnyadó redőny.
Minek néznék ki?
Ott se találok szebb valóra.

A világ, mint seregnyi apró
szobafestő, testemre festéket
dobált, a legfeketébbet.
Hiába színezek,
nem láthatsz színeket.
Mázold fehérre szívemet.
Mázold újra az életet!

Ha fejem felett tető,
lábam alatt padló,
ágyamon takaró,
testemet elfedő,
mégis miért ráz a hideg?

Élet! Szegd végre kedvemet,
ha mered.

Ha lecsukom szemem,
máris a reggelt félem,
hisz a szörnyek igenis valósak:
az öregek görnyedtek,
a nincstelenek felnyögnek,
az éhezők már nem beszélnek,
és a betegek sugarak közt,
terápia-túrákon remélnek...
És van, aki csak szomorú,
a remélők kicsiny csoportja,
kiket a lelkesedés csonka karja
noszogatva hajtja
a pesszimisták szkeptikus gödrébe,
abban a tömegsírban hézagolni egészre,
mert erre vagy jó: semmire.

elbukni - felállni

Szólj hozzá!

LXX.

Pendura 2012.09.30. 01:31

2012AD


Légy üdvözölve, de sose üdvözülve!
Itt a sorszámod, hogy emlékezzünk nevedre.
Tessék, hitel. Minek? Nyugodtan hidd el,
így boldogulsz csak az élettel.
Adósság? Béklyó? Még jó!
Szíved fölött lebegjen a pénzkaró!
Mikor duzzadtan egy pár angyali szempár
néz rád, csak annyit lehelj: "ó bár!"

Légy üdvözölve, de sose üdvözülve,
itt a XXI. század mocskától ellepve.
Tessék, szarváratokban legyetek királyok,
ahol mindenkié bűzlik, kivéve sajátod.
Így fogsz megrohadni, itt fogsz elkorhadni,
terméketlen testedből újabb dicsőítő fa hajlik.
A nyolcórás hírekben virítasz majd híresen...
Szemed felakadt, de sose voltál ilyen eleven.

Szólj hozzá!

LXIX.

Pendura 2012.09.24. 19:03

Magyarország!
(a kozmopolita dala)

Vaktöltények, csorba pengék, elégett kötelek,
itt már öngyilkos sem lehetek?
Csak nézem, hogy roskadnak tehernek
feszülve körülöttem az életek,
mind rabszolga-tetemek.

A megélhetés
befektetés.

Hogy napról napra létezzek,
ökölbe szorulnak markaim, véreznek.
Istentől, Ördögtől én kérhetek,
ha örömre így is éhezek...
Néha tükörbe révedek,
bámulok csinos tükörképeket,

és csak sóvárgok,
ahogy zúgnak viszlátok,
hogy:

Viszlát vályogház mindig hűvös fala!
Viszlát anyu, viszlát apa!
Viszlát öcsém, vigyázzatok egymásra,
én nem várok több csodára.

Szerencsejáték,
miért várnék
boldogulásra?

Vágyjon arra az, akinek van miből!
Én megyek innen! És én megyek legelöl.

¡Adios! Me voy de aquí.
Diparto! Mairivederci!
Farewell, my dear land!
Inkább máshol leszek lelenc!

Szólj hozzá!

LXVIII.

Pendura 2012.09.19. 17:25

Tempus Aeternum


Olajfestmény a vásznára
homályosra fagyott.
Egy lomha perc,
keringve futja a számlapot.

Gyertya lángja szurok-árnyat
szór. A konyha falára,
a vakolaton dermedten feszül
a pillanat statikus árnya.

Nem lenget most szél
fűszálat a mezőkön,
és összefolyik már a varjúraj
a kormos hegytetőkön.

És ebben az egy, örök pillanatban
mozdulatlan vagyok én.
Mellettem senki, alattam padló,
fejem felett kiégett lámpa ég.

Szólj hozzá!

LXVII.

Pendura 2012.09.19. 17:16

in solitude

"In solitude, where we are least alone."
Byron

Pici vagyok, apró és mint
a hókristály: törékeny.
Testem érett, de lelkem
üvölt, remeg egészen.

Bús vagyok és szomorú,
szomorúbb az ősznél...
"Érdekelne bárkit?" - kérdem
magam, "Ha hirtelen elmennél?"

Szólj hozzá!