Magányom naplója
Fészek vagyok madár nélkül,
Sárból és gallyból tapasztott
Csodája a természetnek.
Leszáll az éj, idő lehűl,
És engem már nem keresnek.
Délceg fa vagyok szú nélkül,
Magasra török, magasra,
Fel a csillagos, kék égbe,
De élősködőm elkerül,
Hibátlanul semmit érek.
Nyári ég a felhő nélkül,
Napom dühös tüze éget
És szárít egyre vadabbul.
Minden ember haragra gyűl,
Ha hozzám felhő nem társul.
Szív vagyok én vérkör nélkül,
Pumpálok, míg erőm bírja,
De nem éltetek társ híján.
A test lassan elkékül,
Egyedül mit sem ér munkám.
Golyó vagyok célpont nélkül,
Vaktában kilőtt, céltalan,
Zilált, züllött és zaklatott.
Téged kereslek veszettül,
Míg nem talállak nincs nyugtom.
Gyertya vagyok lángja nélkül,
Viasz, kanóc és semmi több.
Hőt nem adok, szép sem vagyok...
De elképzelem hogy égünk,
És már többé nem is fázok.
Vírus vagyok gazda nélkül,
Előre leprogramozott,
Monoton, kis utálat-lény.
De ha csöpp éltem elévül,
Nélküled elpusztulok én.
Zene vagyok ritmus nélkül,
Kottából kiszakadt dallam,
Csak rendezetlen hanghullám,
Első vonás a hegedűn,
Félreütés a zongorán.
Fekete vagyok fehér nélkül,
Egyszínű és érdektelen,
Bús koszorú gyászos színe,
Éjfekete, mint sötét bűn,
Mint orvgyilkos hideg szíve.
Világ vagyok lakók nélkül,
Egy kietlen univerzum,
Hol nem létezik idő sem.
Futok a semmin keresztül,
Hogy megtaláljam mindenem.
Élet vagyok halál nélkül,
Értéktelen. Ajándéknak
Nem tekintett soha senki.
Ami véges, az megszépül:
Muszáj az életnek múlni.
Mint zarándok hite nélkül,
Haladok, társam a kétely
És a félelem, semmi más.
Ha egyszer a hit szenderül,
Elvesztem, nincs mellettem társ.
