Versek

H-moll prelúdium

Hamis csókot lehel homlokodra
a hazug ég, a hazug szerető:
hűs, hullaszag, nem-igaz szavakat,
sötét, hullócsillag szeretleket.

Halkan suttogja füledbe csengő,
selymes szellő, bársonyfelhő szárnyán
vallomását az ég, a hitszegő,
melegnek tetsző hideges csókját.

Ne higgy! ne higgy! ne higgy a hazugnak,
maszk mögött színjátszó, mocskos arcnak,
csalfa, hitszegő, titkos szavaknak,
himnuszfüstbe bújt, hamis csókoknak.

Halálos csókját okádja rád
a hazug a hazug a hazug a
szemét. Csak rohan a gyönyör után.
Lomhán, lassan a tested felfalja.

1321

Nel mezzo del cammin di nostra vita,
si ritrovó per una selva oscura
ché la diritta via era smarrita...

Kanálban kóválygó, keserű
szénszínű álom, mint kapu csapódik,
zakatol fémes börtönén belül.
Tűz gyullad alatta, kialszik,
szikra, és megint forr a hosszú lángban,
majd egy használt tűn keresztül folyong
a kiszáradt, kormos vénába.
És egy sóhajban valóság lesz álom,
álom lesz valóság. Ki vagy, Állat?
Ki vagy, Állat? súlyos fellegek
alatt csapzottan el-elmúló vad-árnyak,
vízió-gyönyörök gyötörnek.
Ki vagy, Állat? ki vagy, ki leszel?
ki voltál? koronás, fényes, szárnyaló,
büszke madár, büszke, szabad fecske.
Ki vagy állat? Ki? Ki? Egy bakó.
Saját feje felett fejszét forgató
gyilkos kéz, végzetét kezében tartó,
saját sírját ásó sírásó.

 Devolúció

Pont vagyok a síkban,
Egyedül egymagam,
Végtelen zár közre,
Szabadon, de egyke.

Egyenes a síkban,
A semmibe tartva,
A síkon keresztül,
Határom vég nélkül.

Pont az egyenesen,
Rész a szegmensben,
Jelentéktelen. Pont.
Nem számít ki vagyok.

Sík vagyok a térben,
A kiterjedésben,
Otthon síknak, pontnak,
Én, a határtalan.

Vonal vagyok térben,
Haladó idegen,
Előttem s mögöttem
Nem látsz mást, csak engem.

Most testet alkotok.
Szabályos, határos,
A mindenbe bezárt
Gyilkos börtön-gúlát.

Vajon ha tér lennék,
Lenne, mi én körém
Áthatolhatatlan,
Hamis burkát vonja?

 Hiányvers 2

Kenyeret dagasztok az örömből,
És mohón felfalom mind,
Hogy torkomon akadjon
És belefulladjak. Vágyam öböl,

De száraz és puszta. Partja csendes
Víz nem tölti, holtmeder.
Csak néha fordul benne
Habos, zajos mámoreső este.

Gyémántkoronás naplemente-árny
A horizont alatt bús,
Tetszhalott magányban vár,
Siratja hófödte birodalmát:

"Nincs több madár, nincs több felhő, nincs több
Rózsa, nincs több fa, nincs több
Repülés. Nincsen semmi;
Semmi van, a minden elköltözött..."

Kenyeret dagasztok az örömből,
A kevésből, amim van,
A kevésből, amim nincs,
Vágyam öblének édes csendjéből:

Gátat vontam köré, karanténba
Zártam, senki se ki, se
Be nem vághat át rajta,
Így lettem én saját magam rabja.

Fehér ajkad vágyam, semmi egyéb...
Megmérgeztél. Elsorvadok.
Add meg nekem önmagad,
Egyesüljünk, hagyd, hogy bújjak beléd!

Zúg az égi révész, messze jársz már.
Hajód partom felé nem
Mossa víz, nem mossa ár.
Intek a messzibe: "au revoir!"

Kenyeret dagasztok a bánatból,
Mérgét mohón lenyelem,
Akadna torkomon! Mért
Vagy ilyen messze, Holnap a Mától?

Utazásaim
indulás

Fekete márványlapon szétszórt üveggyolyók,
mint kopottas égen a megbukott csillagok,
úgy ömlik a hazug szájból
a hazug szó.

És én a hazugságból hidat barkácsolok,
áttetsző, felhők fölött lebegő, kis kapcsot...
És útnak indulok rajta,
az utazó.

Kicsavart fügefák, leégett csipkebokrok
bólogatnak, megtört fejükben gondolatok
tépnék, szaggatnák agy-testük
ha tehetnék.

Sorsunk feldobja az érmét, már nem változik.
A tinta csak szalad életünk hasábjain;
ketyeg és pereg és elfogy
az egy esély...

Amorf alakú hangok késként vágják fülembe
a szenvedés álarcos süvöltését. Egyre
mélyebbre, mélyebbre és még,
amíg elér.

A hazugság fekete országútját járom,
egyedül vagyok, zsebem üres, szörnyen fázom...
Egyedül vagyok: fénytelen,
csak Te meg én
Mi mindnyájan.

Önmagát keresi

A dalt ütemekre,
ütemet akkordra,
akkordot hangokra
tépem szét én egyre.

Sorsomat évekre,
éveket napokra,
napokat órákra,
óráim egy percre

míg nem marad semmi.
Magam úgy érem el,
ha nem marad kétely,
mért születünk lenni.

Álmok

Álmok fonódtak testem köré.
Álmok életről, boldogságról,
Álmok, aminek szereplői
Nem mások, mint Te meg én.

Álmok álmatlan rabja vagyok.
Álmok, törtfehér tisztaságú
Álmok. Ál-igaz reményükben
Vagyunk bolyongó foglyok.

Csak arra kérlek én, álmaim
Gonosz szétroppantója ne légy,
De ne is engedj illúziók
Felhőjében sorvadni.

örökre
vagy egy
percre se
 

Egy fényképhez

Ricordi

Révületbe zuhant a Magány,
Stagnáló, jeges státuszától
Szabadulni nem tud, vagy talán
Már nem kíván.

Rég befagyott tengerek mélyén
Őrzi halott csókok ekhóját,
Ahogy dagasztja az emlékkép
Kesergését.

Halvány fénysugár kacér sárgán
Táncol a koporsó tetején.
A hírvivő a halott ágyán
Csak délibáb

Volt. Gyászos arccal áll a Magány.
Stagnáló, feszes státuszától
Menekülni nem tud, vagy talán
Már nem kíván.

Mint márványszobor őrzi teste
Az elmúlt, elhunyt pillanatot.
Kékfény-fátylat húzott az este
Eltemetve

A gondolatot. Eltemetve
A boldogságot. Az órákat,
Az időt, a széttört perceket,
Emlékképeket...

---

Tarka fényes lanttal jár a Nyár.
Dúrmenetet zeng sugarai
Nyomán a föld, és derűs arcán
Visszhangozzák

Az édes, élő boldogságot.
A zsenge, zöld-kék harmónia
Életre hív. Hát feltámadott,
Elragadott.

Csalóka széltáncos a kalász,
Sárga szoknyáját szellő tépi,
Táncra kéri a mezőt, a fát,
Egy nyáron át.

Zenét színes lanton zúg a Nyár,
A jelennek szól. A most még él,
Hát szóljon ma dal, ne sirassák!
Visszhangozzák

Örökké énekekbe öntve,
Hogy eljött a Nyár. Ha már nincs
Többet, emlékezz újra kérlek,
Őrizz engem

Az álmaidban! Őrizz engem
Az emlékekben! Az órákat,
Az időt, a szerelmes percet,
Emlékképeket.
 

Hiányvers 1

Hihetetlen.
Irányodba
Áradó,
Nyughatatlan,
Zakatoló,
Olthatatlan
Lázálmot érzek,

Életem
Drága
Egyetlen
S
Egyedüli
Mindene...

Szeretlek
Örökké.
Rád gondolok,
Nyugszik szívem,
El nem alvó
Napfényem,

S

Öregen is remélem
Rajongunk majd
Önfeledten,
Kedvesen,
Közösen,
Életem
!