1321
Nel mezzo del cammin di nostra vita,
si ritrovó per una selva oscura
ché la diritta via era smarrita...
Kanálban kóválygó, keserű
szénszínű álom, mint kapu csapódik,
zakatol fémes börtönén belül.
Tűz gyullad alatta, kialszik,
szikra, és megint forr a hosszú lángban,
majd egy használt tűn keresztül folyong
a kiszáradt, kormos vénába.
És egy sóhajban valóság lesz álom,
álom lesz valóság. Ki vagy, Állat?
Ki vagy, Állat? súlyos fellegek
alatt csapzottan el-elmúló vad-árnyak,
vízió-gyönyörök gyötörnek.
Ki vagy, Állat? ki vagy, ki leszel?
ki voltál? koronás, fényes, szárnyaló,
büszke madár, büszke, szabad fecske.
Ki vagy állat? Ki? Ki? Egy bakó.
Saját feje felett fejszét forgató
gyilkos kéz, végzetét kezében tartó,
saját sírját ásó sírásó.
