Utazásaim
indulás
Fekete márványlapon szétszórt üveggyolyók,
mint kopottas égen a megbukott csillagok,
úgy ömlik a hazug szájból
a hazug szó.
És én a hazugságból hidat barkácsolok,
áttetsző, felhők fölött lebegő, kis kapcsot...
És útnak indulok rajta,
az utazó.
Kicsavart fügefák, leégett csipkebokrok
bólogatnak, megtört fejükben gondolatok
tépnék, szaggatnák agy-testük
ha tehetnék.
Sorsunk feldobja az érmét, már nem változik.
A tinta csak szalad életünk hasábjain;
ketyeg és pereg és elfogy
az egy esély...
Amorf alakú hangok késként vágják fülembe
a szenvedés álarcos süvöltését. Egyre
mélyebbre, mélyebbre és még,
amíg elér.
A hazugság fekete országútját járom,
egyedül vagyok, zsebem üres, szörnyen fázom...
Egyedül vagyok: fénytelen,
csak Te meg én
Mi mindnyájan.
