Hiányvers 2
Kenyeret dagasztok az örömből,
És mohón felfalom mind,
Hogy torkomon akadjon
És belefulladjak. Vágyam öböl,
De száraz és puszta. Partja csendes
Víz nem tölti, holtmeder.
Csak néha fordul benne
Habos, zajos mámoreső este.
Gyémántkoronás naplemente-árny
A horizont alatt bús,
Tetszhalott magányban vár,
Siratja hófödte birodalmát:
"Nincs több madár, nincs több felhő, nincs több
Rózsa, nincs több fa, nincs több
Repülés. Nincsen semmi;
Semmi van, a minden elköltözött..."
Kenyeret dagasztok az örömből,
A kevésből, amim van,
A kevésből, amim nincs,
Vágyam öblének édes csendjéből:
Gátat vontam köré, karanténba
Zártam, senki se ki, se
Be nem vághat át rajta,
Így lettem én saját magam rabja.
Fehér ajkad vágyam, semmi egyéb...
Megmérgeztél. Elsorvadok.
Add meg nekem önmagad,
Egyesüljünk, hagyd, hogy bújjak beléd!
Zúg az égi révész, messze jársz már.
Hajód partom felé nem
Mossa víz, nem mossa ár.
Intek a messzibe: "au revoir!"
Kenyeret dagasztok a bánatból,
Mérgét mohón lenyelem,
Akadna torkomon! Mért
Vagy ilyen messze, Holnap a Mától?
