P. F. emlékére
Kecses vadsággal, egyedül táncoltál
e fekete-fehér csontok tengerén.
Színpadoddá tetted a zongorát,
hanyagul facsartál a fülbe szent zenét.
A háromlábú koporsón megtört
utaztál a harmónia- és disszonancia erdőn,
szolgáddá tetted a dallam szövegét,
a hangnemét, a ritmusét, az ütemét.
Két megkopott színből ezret karcoltál,
hogy dobogjon, húsába szívemnek,
messzi országokból citrusfa lombját,
déli sós levegőt, tengeri szeleket.
Lelked volt a vonó, hegedűd a fekete
megfékezhetetlen, szörnyű szörnyeteg.
Civilizációk épültek és dőltek halomba,
dalaid dúr és molljaiban hajlongva.
Békből és keresztekből faragtál
óriást, hogy éneket búgjon nekünk,
fényesebben csillogót a márványnál,
majd millió porrá hullott előttünk.
Húrokra és billentyűkre mesét írtál,
szonettet, himnuszt, balladát, elégiát.
Kezed alatt lángoló istenként szólt
a zongora... Szólt. Szólt, hisz halott!
Tegnap este pengékbe fulladt a művészet,
a csillagokba ívelt, de vért talált...
Ó, ti! Ti kegyetlen ujjak! eltemettétek...
Miért, miért, miért? Mi ért halált?
Orrom lázban lábam nézi tenyerem
remegő fátylán át, lelkem testemben
szélviharként dúl. A düh! És remegek,
teljes testemben remegek...
Ki csoda volt éltében,
nyugodjék örök, édes-álom
békében.
