Búcsú
...és a kulcsot elforgatom
bordáim közt kattanásig,
hogy főnixmadár szívem ne zúgjon,
amint izzón parázslik.
És szemem kristály-üvegén
tükröződsz vissza, el-elillansz.
Fogadnám karod hús-börtönét,
de hol van, hol van, hol van az?
Minden dobbanás egyre messzebb
és messzebb vet a szörnyű gépmadár
kettős turbina-üvöltésében.
Fölöttem űr, alattam a határ,
és én repülök.
De égő szemeim üstökössé gyújtják
bűnös testem vonalát,
és a világból kiszakadok,
és lehullok a vatta-ég alá,
egy szilaj tűzből gömbbé varrt fénylény...
és én zuhanok.
Hamvából szívem újra gyullad,
és minden dobogás egy robbanás,
ahogy feléd hajtom hullócsillagod
megint szárnyal a főnixmadár
mellkasom rácsaiból ki-kiszakadva,
és én elégek.
...és elégett testem porával bevonom
ezt az undok, féreg földet,
hogy végre végleg belefulladjon,
többé ne válasszon el minket.
