Andalgó
A világ újra idegen.
És gyáván nézem, hidegen,
hogyan olvad testén az estém
szép lassan elégve.
A világ újra idegen,
és ismerős az idebenn.
Hallgatom hol dalol a hold alól
a tegnap mocskos emléke.
Mindent újra ismerek,
újra dongnak a visszerek.
Elkopott kvarcórán karcolnám
az ellopott perceket.
Mindent újra ismerek,
és ha már előre nem merek,
hát hátrafelé, nem lábam elé
félve tekintgetek.
A világ újra idegen,
eső szánt a vizeken...
És szivárványa, a szív ármánya:
szikrát kopog a szemüregen,
szikrát kopog a szemüvegen.
Sziklán kopog. A szent hegyeken.
