Őszi égbolt
Fél szemmel hunyorogva nézem
ezt az elvonuló narancs vattacsomót.
Alattam málló csonttá fagyott
gonoszan bűzlő éden.
Felhőt böfögök a harmatbörtönre.
Didergő csontjaim koccannak
az őszutó
megalkuvó
sikolyában.
A falaknak börtönlakó vagyok csak.
Idebenn fogoly,
odakinn szolga
görnyedek
a tétova fényeknek.
Nincs már hova vigyenek.
Jégtüskés vér kúszik
fejemből a lábfejig,
és ujjaim a tehetetlenség
mulya szörnyei mind-mind szétszedik.
Az ablak előtt hetek óta
szunnyadó redőny.
Minek néznék ki?
Ott se találok szebb valóra.
A világ, mint seregnyi apró
szobafestő, testemre festéket
dobált, a legfeketébbet.
Hiába színezek,
nem láthatsz színeket.
Mázold fehérre szívemet.
Mázold újra az életet!
Ha fejem felett tető,
lábam alatt padló,
ágyamon takaró,
testemet elfedő,
mégis miért ráz a hideg?
Élet! Szegd végre kedvemet,
ha mered.
Ha lecsukom szemem,
máris a reggelt félem,
hisz a szörnyek igenis valósak:
az öregek görnyedtek,
a nincstelenek felnyögnek,
az éhezők már nem beszélnek,
és a betegek sugarak közt,
terápia-túrákon remélnek...
És van, aki csak szomorú,
a remélők kicsiny csoportja,
kiket a lelkesedés csonka karja
noszogatva hajtja
a pesszimisták szkeptikus gödrébe,
abban a tömegsírban hézagolni egészre,
mert erre vagy jó: semmire.
elbukni - felállni
